Jordan peter mission

Jordan


Mission:

 

„Hallgatom az erdei vad halk vonulását
Bámulom a légben vadludak húzását…
…A vadászösvényekről eltűnt a hó
Olvadt vízzel rohan a zúgó folyó…
…A folyó felett már dal szárnyal
A préri megtelt hóvirággal
Vadludaktól zeng a nádas
Napba vette útját a sas.”

Ma már szinte minden újság arról cikkez, hogy a mai emberiség elfelejtette – az eredetileg magától értetődő – saját és természetes adottságait, a lakhelyül teremtett Föld adományait megfelelően használni. Nem ismerjük fizikai és szellemi erőnket, megújulási képességeinket, eredeti feladatunkat. A kialakult társadalom, az adott környezet, az elvárások és az örökös hajtás nyilván nem is teszik lehetővé számunkra az úton a megtorpanást, hogy gondolkodjunk, érezzünk. Hiszen a környezet szüntelenül ontja számunkra a programokat: informálódni, olvasni, nézni, ott lenni, ismerni, szeretni-, szinte kötelező. Az értékek összemosódnak, minden talaj ingoványos, nem találunk egy alapot, aminek nekitámaszthatnánk a hátunkat, ha baj van. Sokszor csak visszatekintve látjuk, milyen sokat fizetünk azért, amit nem is akartunk. A családok szétesnek, vagy létre sem jönnek, a betegnek nincs ideje a beavatkozás előtt meggyógyulni, temetünk, felejtünk, butulunk. Végül marad, ami nekünk szabatott. Lehet „önmagunkért élni”, karriert építeni, integrálódni, kompromittálódni, üressé válni. Tapasztaltam és ismerem azt a világot, talán ezért is kerestem és „építettem egy másikat”…

Ahol otthont és menedéket leltem magamnak és családomnak.

Megtanultam, hogy a természet kemény „ellenfél” ami kiformál, tanít, elégedettséget és békét oszt. Segít a bajban, mert otthonnak készült. Embert alkot, harcost képez. Készen vagyok, csodákra képes a szívem. Pedig semmi „nagy dolgot” nem találtam, csak az alapokat… és építettem is rá egy kis kunyhót.

Ezt az egyszerűen szép természetet, és a kis-, embernek szánt házikót festem szüntelen.

A menedéket nyújtó bozótost, erdőket. Az üdítő ligeteket, fasorokat, pezsgő patakokat, melyek mind-mind csodálatos erői életünk keringésének…

Art

Atmoszféra – Impressziók – Klasszikus művészet

Hagyom, hogy az ecset fessen, a festék keveredjen. Nem dolgozok konkrét terv alapján, sokszor úgy állok neki, hogy fogalmam sincs, mit fogok alkotni, csak érzéseim vannak. Szeretem, ha a kép önmagát alkotja meg, engedem, hogy alakuljon, formálódjon. Soha nem tudtam véghezvinni azt az elképzelést, amit esetleg kitaláltam, időközben új dolgok születtek, amitől magam is meglepődtem. Minden képemre jellemző az érzékeltetés, nem is törekszem kidolgozásra, engem zavarnak a vonalak.  A klasszikus festészet alapjai szerint építem fel tájképeim egy részét. Milyen igaza is volt Almády Pista bácsi művész úrnak, aki azt tanította még akkor, hogy a természetet sokszor meg kell hamisítani. Nem szabad mindent megfesteni úgy, ahogy van, egyszerűen példázza ezt egy naplemente, amit ha azzal a színnel festenénk meg, ahogy látjuk, giccset kapnánk. Fontos az aláfestés és a strukturális dinamika, akárcsak az ecsetkezelés. Improvizálok, és ritmust viszek a háttérbe és minden témába, bármit festek. Minél több mindent ábrázol egy kép, annál inkább kell tudni „csupán csak” érzékeltetni. Nézzünk példának egy hongkongi utcát. Ott már annyi téma van és olyan zajos az egész, hogy megfesteni képtelenség. Nos, akkor a hagyományos akadémikus módszerrel le kell egyszerűsíteni a képet és fontossági sorrendben haladni. Először térben mindent felvázolok, ahol az alakok még fel sem kerülnek, vagy egy hanyag ecsetvonással jelzem, hogy valahol itt lesz. Ez a látásmód adott a művészeknek mindenkor óriási kedvet az alkotásra, hiszen a festészet nem bekorlátoz, hanem a maga szabályai szerint végtelen teret nyújt. Azt gondolom, hogy egy öt perc bőven elég számomra ahhoz, hogy bármilyen tájképet felvázoljak úgy, hogy késznek és hibátlannak minősüljön.

 

Jordán Galéria Siófok